Zilahi Judit

Tintatoll

A művész csak körmöli le sorait,

míg én levegőzök cseppet odakint.

T-int-a-tollal, hogy menjek oda,

mint múzsájának, kötelességem óhaja.

A tinta a vörös padlóra cseppent,

s a kék pigment lilaként terjeng.

Rongyot ragadok, majd térdemre,

és tisztítom a padlót, fényesre.

Megszületett hát a melódia,

leginkább jellemzi a szó, melankólia.

Szövege lesz keserű szavak halmaza,

leépíti kedvem szomorkás hangzata.

Harmónikát ragad a durva kezébe,

de jajj, új dallamot lát a kottára lenézve.

Átírtam a dallamát, komor melankóliát,

vidámak lettek szavai, szép harmóniák.

Nem tetszik neki az élénk dallam,

S lehord, pedig én csak jót akartam.

Nem tetszhet mindenkinek a harmónia,

hisz ő művész, az élete a melankólia.

Magamra kapom a kabátomat,

majd elmondom utolsó viszlátomat.

Kilépek az ajtón, nagy robajlón bezárul,

Majd a komor művészember örökre elájul.

---

Búcsú a hatos vágánynál

A kettes metró vonalán szinte mindenhova

el lehet jutni, és mi be is jártuk a fél várost.

Mégis az egyetlen,mi számított, hogy veled

voltam, így a metró sem volt rám hatásos.

Leszállva a szerelvényről reálissá vált

bennem a búcsú fogalma, menned kell.

Mégis én úgy tettem, mintha a búcsú

egy röpke pillanatra szólna, nem fogtam fel.

Magamhoz szorítalak, időhúzás képpen,

hátha elmegy a vonatod és maradsz velem.

De a vonat nem ment, és én sem tarthatlak

kezem közt örökké, így karjaim kiengedem.

Még utoljára egymás nyakába temetjük arcunk,

majd fellépsz a vonatra. Hallgatok,

de titkon minden lépésnél visszanéztem.

Vajon kitekintesz -e rám az ablakon.

Költő-e, ‘ki csak magáról ír?

Bárcsak úgy írnék, mint ahogy hiszem,

Mániákusan és szabadon.

Dühítő étvággyal, falni akarván a lapokat.

Nem gondolkodva sor  végi szavakon.

Azt hittem a világot meg fogom írni,

hogy olyan leszek, mint a nagyok.

Egyelőre viszont alig jutok túl magamon,

költészetem kalitkája magam vagyok.

És ha meg is tudnék írni mindent,

mit e korlátoktól nem tudok,

Önarcképemre formálnám a világ mindjét.

Hisz hibáimból sosem tanulok.

Annyiszor tűnt világmegváltónak versem.

Oly sokszor világi lett volna,

Maga az irodalom gyöngyszeme lehetne,

Ha éppen nem rólam szólna.

Hibám, hogy értem, amit érzek,

 és érzem, amit írok, kell írnom.

De hogyan? Ezek csupán jelentéktelen

szavak egy papíron.